Ó, a Balaton… (4. Az affér)

A gimnáziumi vitorlástúrákra emlékezést egy olyan történettel zárom, melyre cseppet sem vagyok büszke, bár a későbbi tanári habitusom kikristályosodásában jelentős szerepe lehetett mind a pozitív, mind a negatív mozzanataival.
A jó Miska bácsi – egyik örök példaképem – hatvanegy évesen már nem vállalta az igen fárasztó túravezetést, fiatalabb rendtársaknak próbálta átadni a lelkesedését és ezzel együtt a feladatot. 1977-ben frissen érettségizve vettem részt az utolsó közös vitorlázáson. (Később is mehettem volna öregdiákként, de akkor már mindennél erősebben igényeltem a hölgytársaságot, egy bejegyzést az is megérne, hogy miért nem lettem magam is szerzetes. Sejthető… Höhöhö, most már mennék!) :-)

A nemrég diplomázott F. tanár úr lett vezetőnek jelölve, mi Lupusnak neveztük, a gyakorló tanítását fizikából velünk abszolválta, a tárgyból nála semmit nem értettünk, de néhányunkkal hosszú és ragyogó esti beszélgetéseket folytatott a művészetekről, elsősorban az irodalomról. (Mellesleg két évvel később ő esketett minket asszonkámmal, s esztendő múltán elsőszülött lányomat ő keresztelte. A rendszerváltás után ő volt a keresztény iskolák fő koordinátora, majd igazgatója lett a magyaróvári giminek. Szörnyű hígulás, az újrainduló iskolákban csak egy-egy valódi piarista van, általában ők a direktorok!) A szelíd lelkületű Lupus hórihorgas, igazi alföldi parasztgyerek volt, vizet csak vödörben, teknőben és pohárban látott, fogalma sem volt a hajózásról, nem is tudom, hogy szerezhette meg a vízi jártasságit. Jellemző rá, hogy az első ebédünkkel, egy jóízűre sikerült lecsós tarhonyával a délutáni, kissé hullámosnak bizonyuló menetünk alatt szürkészöld arccal kihajolva a hajóból a halakat kényeztette. Pedig sosem horgászott.

Bő szélben nem is egyszerű...

...esetleg így, de ez macera!

Éppen ezért Kovács úr elküldte vele az akkor negyvenes évet taposó T. tanár urat, akit sziporkázó elmével és kiállhatatlan, rabiátus természettel áldott meg a sors. A magyar- és erőszakos Ervin érdekes figura volt, durva cinizmusát és szarkazmusát körömhegynyi önirónia sem enyhítette, a zsenge kamaszlelket teketória nélkül taposta a padlóba. Tíz évvel később el is tiltották a katedrától az ismétlődő balhék miatt. (Két éve temettük, Isten nyugosztalja, egészséges ember az Úrhoz hasonlóan megbocsát, ha nem is könnyen, én is sokszor idéztem Somlyó György elgondolkodtató sorait:

Mese arról, ami elmesélhetetlen

Meg kell már végre értened, hogy sem ősatya nem vagyok, hogy büntessek,
sem isten, hogy mindent meg tudjak bocsájtani.  )

A Fiastyúkon egyedül az én későbbi egykomám, Janó tudott bánni a hajóval, kényeztették is rendesen. Én a Szél-hámos nevű versenykalózban szintén vén tengeri medvének képzeltem magam a két kezdő másodikos társaságában, egyikük később az Első emelet nevezetű együttes menő basszgitárosaként vált ismertté. Történt, hogy a badacsonyi kikötésnél a mizantropikus Ervin legott felkereste régi papcimboráját, a tomaji plébánost.

Pirospozsgásan, csacsogva tért vissza a flottához egy tízliteres műanyag marmonkannát cipelve. A kikötőben akkor még kevés hely volt, nyugalom meg egyáltalán nem, hisz a rablósoron mattos tekintetűvé ittasodott tántorgó kurafiak rendre odahánytak, olykor a sorakozó hajókat sem kímélve. Szedtük hát a horgonyt, s a kellemes kettes nyugati szellőben Tihanynak fordítottuk a hajó orrát egy hangulatos éjszakai vitorlázás reményében. Még derengett némi világosság, észrevettem, hogy a vezérhajó kokpitjének ülésén meg-megdől a fent említett kanna. Közelebb csobogtam, és megemlítettem az egyenlő elbánás elvét. Ervinnek az aranyló olaszrizling ekkora már a szívét is bearanyozta, átdobatta velem a majd háromliteres hajókulacsot. A biztonság kedvéért a legénységem kulacsait feltöltöttem vízzel, nehogy már szomjan haljanak, s a „tankerhajó” mögé osonkodva megkaptam az üzemanyagot. Mi tagadás, jóféle bort kortyolgattam. A fiúk nem kértek, mondtam is nekik, így legalább nem megy pocsékba. Leültem a farba a fenékdeszkára, lábam között lapult az „anyatejes” kanna, a sottokhoz (vitorlakötél) nem kellett nyúlni, hisz kényelmes raumban (háromnegyedszél – a menetirányhoz képest 120 fok) utaztunk, az irányt a hónom alatt lévő kormányrúd segítségével a felsőtestem mozgatásával szabtam meg. Erre mondhatjuk, hogy Ábrahám ölében… Néha eltávolodtam a többiektől, ilyenkor elpöfékeltem egy tiltott cigarettát, aztán utolértem őket. Odaát is terjedt a jókedv, népdalokat kezdtek énekelni. Nosza, ebbe mi is bekapcsolódtunk, s hogy ne legyen nagy a fáziseltolódás, egészen közel navigáltam. Igen ám, de az én hajóm sokkal gyorsabb volt, mint a többi, ezért szilaj kedvemben elkezdtem körbevitorlázni az anyahajót. Ezt mondjuk elég durva sértésnek, de legalábbis a tudás fitogtatásának tartják hajós körökben. A már kissé kapatos Ervin agyát is elborította a vörös köd, kiállt a hajóorrba, és az öklét rázva kezdett ordítozni felém, hogy ne tébláboljak előttük, mert így nem tudnak haladni. Nekem sem kellett több, a kötelező tiszteletet feledve blazírt pofával határozottan felszólítottam, hogy „aki hülye, ne jöjjön vitorlázni”, valamint elláttam jótanáccsal, miszerint agytolulás esetén hasznos lehet a fejre loccsantani egy hajóvödörnyi vizet. Képzelhetitek! A legenyhébb az volt, hogy kirúgat a gimnáziumból. Erre a szánalmas hörgésre már nem válaszoltam. Hajnali három körül kötöttünk ki Tihanyban, a beluga jó másfél órával később, mi már húztuk a lóbőrt. Hallottam, hogy a macskát kétszer is korán dobták ki, nem ért el a kötele a partig, vacakoltak a dokkolással egy jó órát még. Minek iszik, aki nem bírja?
Ervin dicséretére el kell mondani, nem hozta szóba többet ezt a mámoros éjszakát!
Nem volt igazam, ma már szégyellem! Arra vagyok büszke, hogy pályafutásom alatt soha nem történt velem még hasonló sem!

(Megint nincs pofám folytatni, de holnapután befejezem! Vagy nem… :-))

Ó, a Balaton …(3.)

/Paloma Negra kommentje elgondolkodtatott. Megnéztem néhány árjegyzéket a mai harisnyatartókról, elismerem, lehet valami libidót erősítő hatásuk az arra fogékony felebarátaimra. Ez itt például tetszik! Utólag megkövetem őket, amennyiben az ízlésüket előző bejegyzésemben megszóltam. De a tangát sem csípem! :-) /

Néhány fiatal olvasóm jelezte, hogy szívesen böngészi az ifjúkoromat felidéző nosztalgiázásaimat, hiszen számukra ez igencsak történelem. Én is szívesen hallgattam anyai nagyapám visszaemlékezéseit, aki a két háború között a Pejacsevich grófok udvari sofőrjeként, mint a Magyar Királyi Automobil Klub egyik alapítója lelkesen száguldozott úttalan utakon úgy ötven kilométeres csúcssebességgel. Repesztett az építőkocka alakú nyitott Merdzsóval a technika modern lovagjaként keresztül a falun, néhány elgázolt jércét és jobb életre vágyakozó menyecskék sóhaját hagyva maga mögött a porfelhőben. De kár, hogy a kisöreg nem írta meg!
Hát, én megírogatom, bár alám a fénysebességgel fejlődő számítástechnika adott lovat. Ne járjak úgy, mint a kántor-tanító másik nagyapám, aki meséivel nem tudta megvárni a kései egyetlen unokát, így csak annak génjeiben hagyott nyomot. Igaz, ott alaposat!

Egy a mai viszonyok között cseperedő állnak tulajdonképpen le kell esnie, hogy milyen komoly költségbe verte a szülőket a vitorlástúra. Hetven jó magyar forintjába fájt jóanyámnak a teljes heti ellátás. Azaz napi tízesből étkeztünk. Pedig volt étvágyunk. Ugye leesett? Mármint az állatok. Döbbenetes ma olvasni akkor is, ha a tej és a kenyér egységesen 3 forint 60 fillért kóstált is csak.
A beszerzést a tanári ukáz alapján felváltva intéztük. Reggel teát ittunk, felvágottat és kenyeret ettünk, délben vagy este főtt valami egytálétel az admirálisi gázégőn (krumplipaprikás fradikolbásszal, mákosguba, gulyásleves, lecsó szintén a kettőnyolcvanas kolbásszal, öhöm vagy slambuc, ki melyik elnevezést szereti); a harmadik étkezésre szintén valami hideg ételt fogyasztottunk. Mekkora zabálásokra emlékszem az alumínium csajkából az alumínium kanállal! Hűtőnk nem lévén mindent el kellett fogyasztani. A legnagyobb élményt a lefekvés előtti pótvacsora nyújtotta, addigra a tökéletesen működő kamaszgyomor már újra becsületesen korgott. Ilyenkor a’la carte lehetett választani: az emberesen vastag kenyérszeletekre vagy egy kanál zsírt kentünk, vagy „hitlerszalonnát” szeleteltünk.

Ismeri valaki? Nem más ez, mint az olcsó, akkoriban kétkilós kiszerelésben faládában árult, zsírpapírba csomagolt szilárd vegyes gyümölcsíz, idegen szóval marmelád. Mivel egyes pletykák szerint zömmel félig rothadt görögdinnyéből főzték, töklekvárnak is neveztük. Jó időben a ponyvasátrat föl sem feszítettük a bumrúdra, a gumimatracot sem fújtuk föl, az intenzív emésztés okozta agyvérszegénységünkben nagy röfögve csak bebújtunk a hálózsákba, aztán horpasztás a fenékdeszkán reggelig. Én kapitányként a háromszemélyes kalózban a svertkaszni egyik oldalán viszonylag kényelmesen forgolódhattam, a másik oldalon a kéttagú legénység lába a rövid kokpit miatt elöl és hátul a deck alá szorult, így minden fordulatnál ki kellett húzni az alsó végtagot, majd újra visszadugni az új állásban. Panaszkodtak, hogy macerás, de legalább takarékosan mocorogtak.
Ha már a tápcsatorna indulási oldaláról (input) ennyi szó esett, nem felejtkezhetem el a kicsekkolás (output) oldaláról sem. A hetvenes években a kikötők környékén elég mostoha körülmények fogadták a túravitorlázókat az egyéb biológiai szükségletek kielégítését illetően. Fürdési lehetőség egyáltalán nem volt, tökéletesen elég volt a bőrünket cserző szél, a simogatóan selymes víz. Az intim testtájakat még rossz idő esetén is felfrissíthettük a hajóvödörben felhúzott vízben. Dezodor nélkül sem voltunk büdösek, asszonkámmal összebújós későbbi túráimon is egyetértettünk, mennyire vonzó a napfény illata a bőrön. Természetesen nem az azonos neműekén!
Egészséges férfiembernek a kisdolog nem nagy ügy. A parton elég egy fa vagy bokor, melynek tövében a természetet tanulmányozva szinte észrevétlen távoznak a folyékony salakanyagok. A vízen a parttól jól eltávolodva kiáll az ember gyermeke a hajóorrba, hogy az időjárás változékonyságán morfondírozzon, és csak halk csobogás tájékoztatja a többieket, hogy a külső vízszint elméletileg emelkedik. Természetesen erős szélben ez roppant összpontosítást igényel, egyik kézzel a megdőlő és hullámokon bukdácsoló hajó árbocfeszítő drótkötelébe kapaszkodva, a másikkal koncentráltan célozva a bőrfecskendővel sem sikerül olykor elkerülni a fedélzet, rossz esetben a láb levizelését. Mondjuk könnyű korrigálni a hajóvödörrel, de ha cipő van az emberen… Nem elfeledhető szempont a szélirány sem, mert a szembeszél is művelhet csodákat, ahogy a népi bölcsesség is kifejti. No, de a jó szélben hamar partot ér a szükségét végezni kívánó hajós. :-)
A nagydolog már nevéhez mérten fajsúlyosabb kérdés. A kikötők mellékhelyiségei és a közeli nyilvános reterátok 8 órakor nyitnak, a jó vitorlázó ilyenkor már vízen van, hogy kihasználja a reggel mindig élénk szelet. A vasútállomások éjjel is nyitva levő helyiségei maradtak, igaz, azokhoz jó gyomor kellett, az érzékenyebbek inkább kifordultak belőle, halasztgatva a halaszthatatlant.

Balesetek azonban mindig történhetnek. Egyszer Balatonmáriáról indultunk. Reggel időben ettünk, ittunk (fél liter zacskós kakaót!), …tunk becsülettel, a szél Györök felől fújt, egyetlen lehetőségként cikcakkban próbáltam kicirkálni az irgalmatlanul hosszú és egymáshoz közel épített mólók közül. Menet közben valami megmozdult bennem. Na, nem gondolat, legfeljebb rettenetes gyanú. A bal oldali kikötőszár végét buján benőtte a nád, azon az oldalon nemigen sétálgatnak a nyaralók. A hajót a kövekhez kormányoztam, és hadarva utasítottam a legénységet, hagy tartsák erősen, mert én kiszállok, nincs időm a vitorlákra… Kis idő múlva földöntúli mosollyal hagytam ott az azóta szépen gyarapodó mininádast. De többé soha nem haraptam ki a tejes kakaó nejlonzacskójának sarkát.
Olyan is van, hogy a tó közepén szélcsendben támad föl az ihlet. Nincs mese, bele kell ereszkedni a habokba, aztán adj neki. Érdekes érzés a perembe kapaszkodva és taposva szemet dülleszteni. :-)
Nyugi, kedves Olvasóm, ma már minden hajón van motor, ami kiröpít egy kikötőbe, ahol mindig nyitva áll a mellékhelyiség. (Tegyük hozzá, a kikötés több ezer forint lehet!) És a legtöbb vitorláson van legalább bio-wc a sürgős esetekre. Erről is van egy jó sztorim, legközelebb talán elmesélem…

(Megint nem sikerült! A koedukált túrákról még szólnom kell.)

Ó, a Balaton…, a viszka születése

Kisgyermekként mindig csodálkozva figyeltem, mikor drága anyám a leszaladt szemű harisnyáját először a kezére húzta, hogy szemrevételezze a restaurálandó hiátus hosszát, majd üvegpohárra gyömöszkölte, és a pohár szájánál kifeszítette. Ekkor lekapta a csodaszerszáma, egy szemfelszedő tű kupakját, majd ördöngös mozdulatokkal rángatva azt visszaterelte a defektes harisnya szálait a helyére. Igazi varázslat volt. Bezzeg a húszéves lányom ilyet sosem látott, gazdagék ma már nem stoppolnak lábbelit, a múltkor megcsodálta a varródobozban talált fagombát is, melyre anno a lyukas fuszeklit húzták anyáink. Azt a régi combharisnyát sem ismerheti, melyet a bugyi fölött viselt idétlen harisnyatartóból kilógó gumicsíkok végén fityegő becsíptethető bimbócskák óvtak a lecsúszástól. Borzasztó látvány volt, szerencsére tevékeny legénykoromban már nem találkoztam vele, a harisnyanadrág lehámozása a kedves popójáról meg egyszerű matinéműsornak tűnt.
Mielőtt további intimitásokba bonyolódnék, ez a varázstű jutott eszembe, ahogy megpróbálom a 2010-es esztendőm történetének szálait újra és újra felkapni. Utoljára a március 14-i bejegyzésemben idéztem föl – útban a füredi szívkórház felé, történet a történetben – balatoni kötődéseimet. Ezt 1975-tel hagytam félbe. Még azon az őszön levizsgáztam a vízi KRESZ-ből, megszereztem a vitorlás kishajó vezetésére jogosító engedélyt. Akkoriban ez a svertes (leengedhető és felhúzható uszonyos) kishajókra vonatkozott, B kategóriájú jogsinak hívták, a tőkesúlyos nagyobb hajók vezetéséhez (A kategória) csak három évvel később kaptam papírt. Ma már nincs ilyen szétválasztás, a lépcsőfokok hiánya miatt sok is a képzetlen kapitány, akik jó szélben inkább motort pöccentenek, biztos, ami biztos… De pénz beszél…
Nekem a kalóz vezetéséhez elég volt a B-jogsi, ahogy írtam, én voltam a következő nyáron a Vándordiák kapitánya. De történt valami már télen is. Kovács tanár úr karácsony előtt a mindig izgalmas fizikaszakkörét rendszeresen látogató pár diák elé lobogtatott néhány nyugati képeslapot, és megkérdezte, van-e kedvünk egy nagyot dolgozni és ezzel valami újat létrehozni. A képeken egy vízen lebegő deszkaszerűségen egyensúlyozott egy izmos ifjonc, a lábainál egy rúd meredt az égnek, rajta egy színes háromszög alakú lebernyeg, melyet a pofa a kezében lévő keresztrúddal tart meg. Magyarországon akkor még senki nem látott hasonlót. A tanár úr végül kiteregette az előadói nagyasztalon a tervrajzait is.
Ha valaki pár héttel korábban azt mondja, hogy én a téli szünetet az iskolában töltöm, azt én csúfolódva körberöhögöm. Pedig ez történt. Akkor már erősen bimbózó szerelmünk mai asszonkámmal is háttérbe szorult, meg is nyúlt a kedves szája, hogy csak esti félórákat töltöttünk együtt. A következő 37 évben aztán (höhöhö) bőségesen kárpótoltam! :-)
Három társammal láttunk neki a munkának, Miska bácsi irányított, saját zsebből fizetve az anyagköltségeket. Tudvalevő, a szegénységi fogadalmat tett piarista szerzetes köteles minden jövedelmét befizetni a rend pénztárába, így tulajdonképpen a kegyes iskola finanszírozta a vállalkozást a tanár úr forintjaiból. Jól működött ez, soha senki nem kiálthatott tolvajt, mint manapság az országos tranzakcióknál lehet.
Az a két hét megtanított kreatívan és felelősen fizikai munkát végezni, motivált érdeklődéssel figyelhettem meg a különféle anyagok megmunkálásának módjait. A hajótest sablonjának keretét méretre fűrészelt szegletvasakból kellett összeeszkábálni. Órákig könyörögtünk a mai Ötpacsirta utca egyik alagsori műhelyében kisipart folytató öreg lakatos mesternek, aki nem akart a két ünnep között dolgozni, hogy vállalja el a hegesztést. Nem volt könnyű meccs, némi mórikálás meg felár (két üveg Lánchíd brandy) segített, diadalittasan vittük a vaslétrát a suliba. A fából kifaragott sablon elkészítésekor voltak holtpontjaim, a finom fűrészportól gyakran prüszkölve és illetlen szavakat mormolva rohantam a szabadba, ahol megfogadtam, a favágástól mostantól tartózkodom. Talán itt dőlt el, hogy korábbi terveimmel ellentétben mégsem leszek erdész.

A legizgalmasabb a műanyagozás volt. Üvegszálakból szőtt szövetet simítottunk a sablonra (Hű, ha bement a köröm alá a mikronnyi szálacska, de csúnyán begyulladt!), és azt két komponensből összekutyult folyékony poliésztergyantába mártott ecsettel betöcsköltük. Büdös volt, mint a pokol kénköve, jobb híján a sálunkat kötöttük maszknak az orrunk elé. Másnapra az anyag betonkeménységűre szilárdult, smirglivel lecsiszoltuk, jöhetett az újabb réteg. A végén érdesítettük a felső felületet, hogy mezítláb ne lehessen megcsúszni rajta, kapott néhány réteg fehér fedőfestéket. Közben külföldről megérkezett a korábban megrendelt gömbcsukló, mely az árbocot a testhez rögzíti, egy vitorlaműhelyben megvarrták a „rongyot”, az árbocrudat és a baum rudat (bumot) fütyörészve szabtuk méretre.
De büszkék voltunk, minden fizikaóra előtt megsimogattam a szertárban a művünket. De hol volt még a nyár…? Drága emlékű osztályfőnökömtől a tanévzáró ünnepélyen kaptam egy jutalomkönyvet, belső oldalán ezzel a beragasztott, géppel írt szöveggel:

F. László
III. B o. t.
A VISZKA építéséért.
1976. junius 12.

Így nevezte el a matematika-fizika szakos polihisztor aranyember a szörföt, nyilván a vitorlás deszka szavak összevonásával. Milyen kár, hogy nem terjedt el! Windsurf(ing) vagy ma már vindszörf(ing)! Tetszik valakinek?

El ne felejtsem, az ajándékba kapott regény a huszadik század egyik legizgalmasabb műve: Szerb Antal Utas és holdvilága! Micsoda szellemi élmény volt elolvasni, most éppen Míra teszi ezt!

Naná, hogy az első turnusba jelentkeztem, és a Fórián-Szabó tanár úr által vezetett Almádi felé zötyögő fehér Gaz típusú terepjáróban – amellyel évközben az iskola beszerzéseit intézték – ott feszítettem a Viszka mellett. Miután vízre tettük a hajókat, az új járművön való egyensúlyozást próbálgattuk a sekély vízben.  Ketten álltunk meg viszonylagos biztonsággal rajta: a tanár úr és én. Mivel csendes északi szél fújt, el is indult a flotta Füredre, a főnök a deszkán, a Fiastyúkot egy öregdiák vezette. Másnap reggelig halálra izgultam magam, mert este parancsba kaptam, hogy Földvárig én állok a szeren. Óriási mázlim volt, kettes hátszélben dagadó vitorlával és kebellel állva csobogtam be a kikötőbe. Útközben alig győztem lassítani, hogy a többi hajó tartsa a lépést, próbálgattam a fordulást, ami baromi nehéz volt, hisz nincs rajta kormány, az irányt a vitorla állításával kell változtatni illetve tartani. Nagy iskola „széltudatból”!
A földvári fecskeház előtti placcon öreg tengeri medvék is csodájára jártak a „bocinknak”, egyikük váltig állította, hogy már három is van a Balatonon.
Így csússzak le mindig a dobogóról! :-)

Egy rossz hírem van: a vitorlázásom még egy bejegyzést megér. Lehet, hogy kép is lesz…

Dugócsere szisszenéssel

Eldugulásom oka nemcsak a szokatlan érdektelenség, mely húsvéti bejegyzéseimet övezte, sokkal inkább az elmúlt hónapok történései, melyek a legkitűnőbben homokba vájt struccfejemet is a napvilágra rántották, egyben égnek meresztve mesterien fésült ezüstös hajtincseimet. De a politikáról való hallgatás dugóját, amelyet egy november végi, pusztán aggódó bejegyzésem egyetlen szava (gyűlölet) következtében történt baráti megtámadás és kioktatás után erőltettem magamra, nem mozdította meg. Csak költők szavaival sóhajtoztam, „Húsvét előtt” például a háború és az uszítás ellen zaklatott szavakkal tiltakozó Babitscsal így:

„…Én nem a győztest énekelem,
nem a nép-gépet, a vak hőst,
kinek minden lépése halál,
tekintetétől ájul a szó,
kéznyomása szolgaság,
hanem azt, aki lesz, akárki,
ki először mondja ki azt a szót,
ki először el meri mondani,
kiáltani, bátor, bátor,
azt a varázsszót, százezerek
várta lélekzetadó szent
embermegváltó, visszaadó,
nemzetmegmentő, kapunyitó,
szabadító drága szót,
hogy elég! hogy elég! elég volt!
hogy béke! béke!
béke! béke már!
Legyen vége már!
Aki alszik, aludjon,
aki él az éljen,
a szegény hős pihenjen,
szegény nép reméljen.
Szóljanak a harangok,
szóljon allelujja!
mire jön uj március,
viruljunk ki ujra!
egyik rész a munkára,
másik temetésre
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!
Ó béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!
Aki halott, megbocsát,
ragyog az ég sátra,
Testvérek, ha tul leszünk,
sohse nézünk hátra!
Ki a bünös, ne kérdjük,
ültessünk virágot,
szeressük és megértsük
az egész világot:
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!”

Pedig volt egy „dugóhúzó”, amely majdnem sikerrel dolgozott. A Schmitt-affér – amely számomra cseppet sem politikai, inkább erkölcsi kérdés volt – végefelé az „égbekiáltó igazságtalanságok” miatt megszólaló Osztie atya, a KÉSZ elnökének szavai...! Hogy tudniillik politikai indíttatású anarchista csoport irányítja a SOTE doktorok szenátusa és az egyetem rektora viselkedését, döntéseit! Én jól ismerem Tulassay doktort. Őt irányítani? Majd megmondtam, hogy kit lehetett!
Kész voltam, egy pezsgősüvegben nincs akkora nyomás. A jólelkű atya pedig humorérzék híján ne dopemanezzen, szervezze inkább végre a tantervben kötelezően előírt hit- és/vagy erkölcstant! Amivel egyébként nincs bajom. De ki fogja azt oktatni? A mai tehetségtelen és szervilis papok? (Nagy-nagy tisztelet a kivételnek!) Nálunk az alsó tagozatosok megették őket!

Netán szabadelvű tanárok? Bekamerázva?

Maradt a kuss, csak egy barátnak írt kommentben horkantam egyet.
Aztán elhűlve nézem egy parlamenti tudósításban, hogy a nagyhéten az ország házában egy icuri-picurit náci alapvetés hangzik fel egy képviselő ajakán. Jó, nem új, csak egy 130 éve cáfolt uszító vérvád! Bennem „Szó bennszakad, hang fennakad, Lehellet megszegik…”.
És de jó, hogy folytathatom! Ezért tudok újra szólni: van remény!
„Ajtó megől fehér galamb, Ősz bárd emelkedik.” A kormány nevében Fónagy János államtitkár nagyon határozottan visszautasítja ezt a hangot. A miniszterelnököm pedig – igaz, némi késéssel – biztosítja a zsidóságot a védelméről. Keresztény értelmiségiként köszönöm!
És igazán az tesz reménykedővé, amit a minapi Élet Menetén – melyet a holokauszt áldozatainak magyarországi emléknapja alkalmából rendeztek – a számomra igazi közjogi méltóságok mondtak. A politikai szónoklatok nem érdekelnek, bár Kövér ideiglenes államfő és Lezsák parlementi alelnök jelenlétének örültem. Nagyszerűen beszélt Bogárdi Szabó István, a Dunántúli Egyházkerület református püspöke.
Erdő Péter bíboros, prímás, az Esztergom–Budapesti Főegyházmegye érseke, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke, az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának elnöke, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem nagykancellárja a katolikus egyház legfőbb hazai vezetőjeként a következő, igen megfontolandó beszédet mondta:

"Kedves Barátaim!

Lelkiismereti kötelességemnek érzem, hogy elmondjak itt most három gondolatot.
A kereszténység nem fér össze az antiszemitizmussal! Nem fér össze a gyűlöletkeltéssel és az indulatok szításával semmilyen vallási közösség, semmilyen népcsoport ellen. Mesterünk, a Názáreti Jézus főparancsként tanította azt, ami ott áll már a héber Biblia lapjain is: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” Ez pedig minket, keresztényeket minden ember szeretetére kötelez. Ez a menet ma a Salkaházi Sára rakpartról indult el. Arról a helyről, ahol a katolikus szerzetesnőt, Boldog Salkaházi Sárát azokkal a zsidó asszonyokkal és gyerekekkel együtt lőtték a Dunába, akiket a rendházban rejtegetett. Példája ma is kötelez minket.
Az antiszemitizmus nem fér össze az emberséggel! A Biblia szerint minden ember Isten teremtménye. Mindnyájan egymás testvérei vagyunk.
Van remény, ha mindnyájan összefogunk, és akarjuk! A gyűlölködés, az antiszemita, a rasszista beszéd és cselekvés mindig mérgező. Mindegy, hogy ki teszi vagy mondja ezt, és mindegy, hogy miért, milyen okból vagy milyen célból – mindig elfogadhatatlan. Ha ebben egyetértünk, ha ezt elismerjük – és nemcsak elméletben, hanem a gyakorlatban is –, akkor van esélyünk. Akkor megtaláljuk azokat a közös erkölcsi alapokat, amelyekre életünket, országunkat és jövőnket építhetjük.
Köszönöm, hogy meghallgattak!"

Bíboros atya, én köszönöm!

Végül idebiggyesztem a kevesek által ismert, zseniális Orbán Ottó szintén megfontolandó holokauszt-versét:

Orbán Ottó: Kezelési útmutató a ciánkapszulához

Az ördög hagymája… A közép-európai Matrjoska-baba…
A bűn-a-bűnben egy újabb bűnben rejtőzködik
s az egészet egy újabb bűn köpenye födi be…
A zsidókérdés magyarkérdés, ha a részeg magyarul zsidózik –
a lényeg nem a bosszús vagy kegyes Isten talányos mítosza,
de az, hogy magyarozzunk-e a gyerekek előtt, ha románok vagyunk,
és arabozzunk-e, ha történetesen zsidók?
Mindenki kisebbség valamilyen többséghez viszonyítva,
és Auschwitz után lehet ugyan verset írni,
de úgy, mint azelőtt, még lélegezni sem,
mert minden szó után felköhögünk egy kis fekete füstöt…
Hordjunk-e hát mérgezett szót a szánkban, mint Himmler a ciánkapszulát?
Dühünkben ráharapunk, és szétömlik a világon
apáink hagyatéka, a rögeszméiktől halálos keserűmandulaszag.

Hm! És most, hogy az új parafa jól bele van csapva az üvegnyakba, csak anekdotázni akarok! :-)

Et resurrexit…

A húsvéti ünnepkörre válogatott verscsokrom zárótétele egy nagyon ismert Pilinszky-költemény. A második sorral utal a költő, hogy a mű közvetlen folytatása a feljebb lejjebb idézett Ravensbrücki passiónak. Ahogy a szenvedéstörténet hitem szerinti egyértelmű folytatása Krisztus feltámadása, aminek fényét még a gyökerek is érzik. Fölzúgnak az egek, föld alá is lehatol a fény, profetikus jövendölésként jelenik meg az érzékletes látomás. Az első négy mondat szokatlan módon kötőszóval indul, a rövid mondatok izgatott, gyors váltásai ünnepélyes, biblikus pátoszt kölcsönöznek az előadásnak. A második strófa végén kétszer is felhangzik a hívő hallelulája: a latin nyelvű utolsó sor („És feltámadott a harmadik napon”) a bibliai kinyilatkoztatás erejével, a klasszikus szöveg archaikus hangzásának szépségével erősíti meg az előző kijelentés kétségbevonhatatlan tényét, igazságát. A költemény nem tesz említést arról, hogy kit öltek meg, és ki győzte le a halált. Nyilvánvaló – természetesen –, hogy Jézus Krisztusról van szó, de épp ennek elhallgatása, ki nem mondása kapcsolhatja össze tudatunkban a lágerek áldozatait a világ Megváltójával, az Üdvözítővel. A vers szuggesztív erővel sugallja az elszenvedett emberi és isteni mártírium ellenében az ígéret, a remény transzcendens vigaszát. Van remény!


Harmadnapon

És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive -
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.

Amikor még sötét volt

Következzen hát az ígért oratorikus költemény. Azért is emlékezetes számomra, mert úgy másfél évtizede szavalókórusra alkalmaztam, és amatőr szereplőkkel előadtuk  templomunkban a nagycsütörtöki virrasztáson. Döbbenetes hatással volt a hallgatóságra. Ma is megborzongok, mikor a videón meglévő felvételen Ancsa lányom ajkain felzeng a végén a magdalai Mária feltámadást sugalló élethimnusza. Profik sem lettek volna hitelesebbek. Bár szívesen megrendezném velük is.

Rónay György - A hét első napján, amikor még sötét volt

I.

Ó, a Halál!
Amint hollóhaját szétzilálja.
Amint fekete fátylai égen–földön szétterülnek,
s a világ éjbe borul, három egész órára,a hatodiktól a kilencedikig —

ó, a Halál!

Jár néma lépteivel, hangtalan zokogással,
keres valamit, de hiába,
elbotlik lepleiben, a földre borul,
nincs könnye, de sír,
nincs hangja, de jajgat —
fátylain átdereng egy kifolyt vörös szem az égen.

Ó, a Halál!
gyolcsába tekerve a Test,
gyászába merülve az Asszony,
s az imbolygó kísértetek:
János,
József, Nikodémus,
lebontott szőke hajjal Mária Magdalából.
Mindent beborít, minden befed. Éj van.
Nem lesz soha nappal. Nem lesz soha fény.
Csillagtalan éj.
Tökéletes sötétség.

Csak a Templom falánk tigrisszeme villog.

II.

Az egyik katona azt mondja a sírnál: — Fázom.
Nem mintha hidegebb volna az éj, mint tegnap, tegnapelőtt.
Nem is a bőröm fázik, nem a bőrömön érzem a fázást.
A csontomban. Azon is túl.
Az, aki túl van a csonton. Mit tudom én,
nem vagyok filozófus. Csak annyit tudok, hogy fázom.

Mire jó ez: őrizni egy halottat?
Meghalt annak rendje–módja szerint. Sose láttam jobban
meghalni még valakit, pedig már láttam életemben
egynéhány keresztrefeszítést,
nyakaztatást, fölnégyelést.
Nem való ez: római katonának
strázsálni a zsidók halottját.
Ráadásul ilyen hidegben.

Bár voltaképp nincs is hideg.
Néha még meg is izzadok a köpenyemben.
És mégis didergek belül.
Sose hittem: belül is vannak fogaink?
Az ember végül megbolondul itt,
ebben az elátkozott Júdeában.

Ismeritek a hegybevájt vagy földbevájt sírboltokat és rajtuk a kis ablakot?
Bár ablaknak nevezni túlzás egy ilyen szelelőlyukat.
Néha megpróbál az ember benézni rajta,
forró nyáron, Egyiptomban vagy Judeában, ahol nem égetik a holtakat;
mert nagy a Birodalom, minden földre és szokásra kiterjed
(bár magunk közt legyen, szívesebben ülnék otthon a tűzhelyemnél).
Egyszóval nyár van, megpróbálsz az ablakon benézni,
s arcodba csap a föld alatti doh, az a nyirkos, áporodott hideg.
Mintha arcodba fújna a Halál.
Hát így vagyok: csupa nyirkosság csontjaim közt, doh árad számon, orromon.
Sírbolt vagyok, holtan fekszem magamban, magamba nézek,
s arcon lehellem magamat saját halálom nyirkos hidegével.

No, adjatok egy kortyot innom, mielőtt megfagyok.

Hallottátok? Mi ez a zúgás?
Mintha madarak húznának fönt a magasban.
Vagy lent a föld alatt? Nem vagyok benne biztos.
Mert egy kicsit összekeveredett. Nekem legalább úgy tűnik föl.
Mármint a magasság s a mélység.
S ez a szárnysuhogás: szavamra, azt hinném, kísértetek,
ha hinnék a kísértetekben.

Négy évvel ezelőtt
az Ister mellett álltam őrt egy téli éj szakán. Hullott a hó, fütyült a szél.
Szavamra mondom, ott se volt ilyen
vacogtató hideg.
Cudar egy ország ez a Júdea.

Adjátok azt a kulcsot.

III.

Ezen az éjszakán nem aludt se Annás, se Pilátus, se Kaifás.
Se Simon, a cirenei, ez egyre föltört vállát borogatta.
Nem aludt Barrabás se. Ő a kopár utcákon kóborolt.
A kutyák nem mertek ugatni. Minden kaput bezártak.
Feszítsetek meg! — nyögte Barrabás. Bezörgetett a kapukon.
Kaifás kapuján és Annás kapuján, és átkozódott, hogy becsapták.
Pilátus udvarán az őrök ostort fogtak, elzavarták.
Az éj sötét volt, néma volt, egyetlen hangja volt, ez a sakálüvöltés.

Heródes fölneszelt, azt hitte, Barrabást kiált a nép s feszítsd meg! -et kiált.
De néma csönd volt,
a városban sehol sem támadt zendülés,
Pilátus katonái sem rendeztek pogromot sehol, teljes volt a rend és a nyugalom.
Csak a fekélyei kezdtek viszketni kínosan. Meg kellett ráznia a csengőt.
Már jöttek is a szolgák, futottak a finom kenetekkel.
Sebeibe olajat öntögettek,
mások meg füstölőket hoztak és illatszeres ládikákat,
hogy elfojtsák a rothadó
negyedes fejedelem bűzét.

Ezen az éjszakán nem aludt Mária, az anyja sem, s a másik Mária sem Magdalából.
És Lázár sem aludt Betániában, ő azon tűnődött, hogy vajon merre járhat
barátja, a Halálon Diadalmas.
Időnként az ajtó felé tekintett, mint aki várja, hogy belépjenek.
Később kiment a ház elé, föltámadt szemét összehúzta,
de semmit sem látott a vaksötétben. Egy szentjánosbogárnyi fényt se.

Péter a cenákulum küszöbén ült és harmadnapja zokogott.
János Mária kezét simogatta.
A többiek hallgattak komoran.
Csak Mária, a magdalai készítette gyolcsait s a balzsamot, és egy
kis amforát a gyolcs közé dugott, hogy legyen mivel meglocsolja lábait,
ha netán mégis szembejön az úton.

Jakab egyszerre fölfigyelt: mintha lépteket hallott volna odakint
S most mindannyian hallották a lépteket.
Ahogy elindulnak és valahonnét
a léten túlról lassan közelednek.

IV.

A kocsmában, a katonák hozattak még egy fordulót.
De únták már a nagy duhajkodást, s mentek is volna már,
ha nem a kietlen kaszárnya várja őket.
Öklükkel ütötték az asztalt, doboltak a padlón a lándzsanyéllel.
Hozta a lány a bort. Rá-rácsaptak a tomporára, de inkább csak szokásból.

Töltöttek, ittak. Savanyú volt a bor,
savanyú is meg keserü is,
ecet- és epeízű.
Bóbiskoltak. Tűnődtek. Szitkozódtak.

Akkor meghallották a lépteket.
Nehézkesen rohanó lépteket. No mi az, riadó?
Fogták a kardot, lándzsát, megzörrentek a sisakok

Kivágódott az ajtó.
Négy rémült arc, nyolc reszkető láb,
négy tátott száj, s nem jön ki rajta hang.
S mögöttük, a tárt ajtóban a Hajnal.

V.

Mária Magdalából énekelt. Ó, élet, élet,
halál méhéből született, halál gubójából kikelt!
Másodszor lett első napunk, új teremtés legelső napja, lángolj!
hajnali fény, örömünk fénye, világolj!
hajnali harmat, kegyelem harmata, csillogj!
énekeljetek madarak! lombosodjatok lombok! füvelljetek füvek! fuvalljatok fuvalmak! megjött az én Jegyesem, megjött akire vártam,
jön koszorúsan a réten, hóharmatnál is
fehérebb a napsugárban!
nyomában édesség terjeng, körülötte ragyogás!

Rab vagyok, válts ki hamar, mert elemészt a vágyakozás!

Kedves Olvasóim! Áldott, átélt ünnepet kívánok mindenkinek a feltámadás reményében.

Igen, a lomb

„Latrokként tér és idő keresztjére vagyunk verve mi, emberek.” / Simone Weil/

Tőlem szokatlan szűkszavúsággal folytatom barangolásomat a szent és profán metszésvonalán nagypénteken. Az alábbi verset Vattay Elemér fotográfus egy képe ihlette, melyen egy faágak simogatta útszéli korpusz látható. (Illusztrációm nem az, forrása: http://kokablogja.freeblog.hu/tags/keresztek/ ) Olvasása közben ismét felvetődik a keresztáldozat időfölöttisége. Az évről-évre látszólag elpusztuló majd megújuló növényzettel egységet alkotva – dacolva idővel, korral – áll a kereszt, figyelmeztetve bennünket, hogy a Megfeszített végtelen szeretetében vállalta a halandó esendőségét, a megaláztatást, a kínhalált.

Pilinszky János: Igen, a lomb

Igen, a lomb ragyog,
a lomb tovább ragyog,
és te úgy függsz e televény
előterében, akár egy gyümölcs.

Holott ember vagy, holott ember voltál,
útszéli Isten.

Egy interjúrészlettel folytatom, ami egy kicsit megágyaz az azt követő versnek: „A szeretet a legpontosabb diagnoszta. Csak a mezítelenül őszinte ember képes a valóság egy mezítelen darabjának bizalmába férkőzni és cserébe kiérdemelni annak viszontbizalmát. Az írás nem beszámoló a világ megoldott tájairól, hanem cselekedet: nem konyhakertészet, hanem expedíció.”

Pilinszky: Milyen felemás

Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelműen.
Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.

Milyen
megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását.

A Pilinszky-napot egy másik passióval zárom, mely elé Szegő János bevezetője kívánkozik.

„Lehet-e sok Pilinszkyből? Lehet-e túl sokat hallgatni a Máté-passiót? Puszta ésszel felfogni a Félelem és reszketés elemi paradoxonát? Nyugodt szívvel megérteni Dosztojevszkijt?

Pilinszky a sötét folyosón égve hagyott villany.

’de ami történt, valahogy mégse tud végetérni.’ Ha valaki belepillant ennek az egyetlen sornak a végtelen mélységébe, könnyen elszédülhet a szakadék szélén egyensúlyozva. Abszurd hermeneutika. Ebben a radikálisan nyílt időszerkezetben él az, aki hisz, és tartok tőle az is, aki nem hisz, vagy máshogy hisz; hitetlenül hisz. Mennyi, de mennyi minden van, ami történt, ám nem tud valahogy azóta se végetérni.”

Pilinszky János: Passió

Csak a vágóhíd melege,
muskátliszaga, puha máza,
csak a nap van. Üvegmögötti csöndben
lemosdanak a mészároslegények,
de ami történt, valahogy mégse tud végetérni.

Ravensbrücki passió

Tavaly a nagycsütörtöki bejegyzésemben Dsida Jenőt idéztem. A halálra készülő Megváltó kozmikus magányát aztán egyszer kicsit nagyképűen felelevenítettem Rónay György Olajfák éjszakája című oratorikus költeményével, mikor a műtétem előtti lelkiállapotomat próbáltam érzékeltetni. Jaj, hol voltam én az önként vállalt áldozattól! A kereszttől! Bár kétségtelen, a saját keresztünkkel elfogultak vagyunk.
A Rónay-vers egyenes folytatása hamarosan olvasható lesz itt, most újabb gyöngyszemeket kínálok olvasóimnak, hátha valaki nem ismeri felkiáltással. Például az alábbi intelmet, amely megemeli a földhöz szegett fejünket, nézőpontváltásra kényszerítve „a mindennapi utcakép beinjekciózott mozdulat-sora” szürkeségéből. Hogy figyelni tudjunk „feljebb, az ég-darabokra, …a jelre és a jelölőre”.

Nemes Nagy Ágnes: Futóeső

Rónay Györgynek

Semmi dráma. Csak hőemelkedés.
Az ablakon kinézni, háztetők.
Ami fenyegető, balkonrácsok közé
kalitkázva, lent a mindennapi utcakép
beinjekciózott mozdulat-sora.

Semmi, semmi. Hisz nincs rá semmi ok.
Fordítsd másra figyelmedet.
Például a futóesőre.
Figyelj, ahogy tanultad tőle,
például a futóesőre,
amint ázik odaát a háztető,
fényes-szürke, mosdott féldrágakő,
melyből élénk rózsaszínben virít ki
néhány új pótcserép – ónixban
fel-feltűnő, pirosló pontok.

A fénylő pontokra figyelj,
ott feljebb, az ég-darabokra,
a kibukkanó szakadozottra,
fényfoltokkal esteledőre,
nézz, nézz, ahogy tanultad tőle.

Észrevétlen arcmozdulattal,
oda se nézve, szemhéjaid
vízszintes zárójelében,
ahogy tanultad tőle régen,
a részleges fényesedőre,
a jelre és a jelölőre,
a háztetőre, égtetőre

nézz fel, ahogy tanultad tőle.


Ahogy én a saját történetemmel tettem profán módon, Pilinszky János is ötvözi a krisztusi szenvedéstörténetet egy másik történelmi botránnyal: a haláltábor egy névtelen áldozatának kivégzését, „keresztre feszítését” a kereszténység szimbolikus jelentésvilágába emeli. A címen kívül erre egyébként nincs semmiféle utalás a szövegben. A kiszolgáltatott és elítélt rab kivégzés előtti utolsó pillanatának ábrázolása mindenfajta szenvedés magába sűrítője és jelképe. A jelen idejű leírás kimerevített képe rendkívül szuggesztív, elsősorban az áldozat roppant magányát, végzetes kiszolgáltatottságát s a rémült csendet emeli ki. Nem a halált jeleníti meg, azt az utolsó versszak hétköznapi sorai szinte csak mellékesen jegyzik meg. Ami a költőt foglalkoztatja, az a halállal való szembenézés pillanata, a végtelen magány, mely borzasztóbb és tragikusabb a fizikai megsemmisülés hirtelen bekövetkezténél.

Ravensbrücki passió

Kilép a többiek közűl,
megáll a kockacsendben,
mint vetitett kép hunyorog
rabruha és fegyencfej.

Félelmetesen maga van,
a pórusait látni,
mindene olyan óriás,
mindene oly parányi.

És nincs tovább. A többi már,
a többi annyi volt csak,
elfelejtett kiáltani
mielőtt földre roskadt.

Ima – virágvasárnap alkonyán

Az idei nagyhéten vitába szállok a költőfejedelem forradalmi hevületű soraival.

„Pálmák napján nem csöndes szamárhát kell,
De tűzszekér égig robogva.”
/Ady Endre: Az izgága Jézusok/

De, azaz nem! Nem kell tűzszekér és kardcsörtetés, harci paripák hörgő fújása! Csöndes szamárhát kell meg a pálmalengetés sóhajtást idéző zaja! Ezt csak az hallhatja, aki figyel a belső hangjaira. Én sem jártatom a lepénylesőmet sokat, igyekszem figyelni, verseket olvasok, klasszikus zenét hallgatok. Zelk Zoltán halálos betegen írt  haiku rövidségű háromsorosát vallom, bár még talán korainak tűnhet:

Mert így igaz
Barátaim azt hiszik, hogy fekszem,
nem tudják, már járni tanulok
megadóan, Isten oldalán.

Találtam egy verset, érdekes megragadása az utolsó nagyböjti vasárnapnak, megmarkolta a szívemet, töprengenem kell rajta, tartsatok velem!

Jókai Anna: Ima – virágvasárnap alkonyán
Istenem.
Az az alkony.
A földbe döngölt örökzöldek.
A már üres úton horpadt pléhdobozok zörögnek.
Hasadt nejlonzacskók a bokrokon fennakadva.
Köpésbe ragadt csikkek a taposott fűben.
Istenem.
Ez a piszkos alkony
a hamis csillogású nappal után –
Mert semmi sem volt a híg fényben valódi:
sem a csődület, sem az ujjongás,
sem az integető pálmaágak
sem a fejhangon intonált hozsanna.
Egy álságos jelenet mozgatott bábjai voltunk.
Nem itt dőlt el a sorsunk.
Istenem.
Alkony van.
Kivérzett eufória.
A tömeg berekedt.
Vedel, zabál:
Vacsorál.
A Tévé elé ül.
Új üvöltésre készül.
A „feszítsd meg” élvezetesebb.
A kereszthalál érdekesebb.
Istenem.
A nagypéntek a valóság.
Nem csap be engem.
A virágvasárnap illúzióját
engedd elfelednem.

Két adalék

…kívánkozik a múlt heti beszámolómhoz, ezzel is enyhítendő az elmúlt napok gyomorforgató hírkavalkádja okozta csömör. Alámerülök az én-blogomba, és kibekkelem! (Átvéve részben az ízig-vérig tudósból lett politikus Antall Józseftől.) Majd csak közelítenek egymáshoz az értelmezési tartományok legalább a Két hexameter kínálta megoldási kulcsok közötti egyértelmű választásban! Az „újszülöttek” kedvéért ideírom, könnyű megtanulni. Csak vigyázat, ne cseréljük föl a sorokat!

JÓZSEF ATTILA: KÉT HEXAMETER
Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.

A kiállításról egy videoösszeállítás került föl a népszerű portálra, ha valaki kíváncsi a vénülő fejem látványa után a hangomra is, nosza, szörnyülködjön! :-)
http://www.10kerkult.hu/kulturamuveszet/kiallitas/952-letezes-ket-uticel-kozott.html

Dr. Nagy Mária Magdolna: Füvek tánca a szélben ( Fűszáltánc című képhez)

A halál egy szürke álom?
Csak egy derengő feledés?
Hogy vége a télnek és új élet sarjad.
De van-e igaz élet a halál előtt!?
A füvek kecses tánca varázslat-e,
avagy egy apró remegés
belefeledkezve a létbe?
Mely elhiteti veled: öröklét a részed.
Aztán hidegzuhanyként ér
az egyre újabb és fájóbb felébredés!

A másik utózönge mosolyogtató. Említettem, hogy Míra lányom – ott ül párjával a kép alatt, amelynél a pszichiáter-írónő versét mondom – kihagyta az egyetemi görögóráit, hogy eljöhessen megnézni a megnyitót. Tegnap aztán a kedvenc görögtanára, Nakosz számon kérte a mulasztást. A lány ártatlan arccal közölte, hogy egy képzőművészeti kiállítás megnyitóján volt, ahol az apukája verseket mondott.
- És milyen minőségben mondott verset az apukád? – jött a kérdés. Honnan tudhatta volna a kiváló görög, ami Mírának természetes volt: a majd negyven éves pódiumi múltamat, az irodalom, a versek iránt érzett forró érzelmeimet, az előadóestjeimet, a magyaróráim versinterpretációit, melyeket annyi régi diákom visszasír… Hogy…     
„Ha magam voltam versekkel egymagamban, vagy ha valaki átélten elmondta, hirtelen rőzselánggal felsisteregve kiemeltek depresszióimból, védelmezőn kedvesek és hősök voltak, puha falsarkokat emeltek körém az elviselhetetlen tolongásban; vonaton, télen, mikor a jégvirágos ablak elzárja a távoli, messze vidéket;
voltak, amelyek külhonból hazavarázsoltak, valóságuk rímein hazaröpülhettem a Balaton partjára nyári este;
voltak, amelyek szomorú albérleteim falát szétfeszítették, beutazhattam általuk a világot, múltakat, tengert és égboltot;
voltak kócosak, piszkosak, lányosan csendesek, betegesek, szomorúak, voltak derűsek, anyásak, izgató szeretők, lázítva boldogítók, szerelmesek;
voltak diadalmasan lobogók, szárnyaikon felemeltek kórházi betegágyamból, valamely hősi múltba röpítettek, vagy Anyámhoz vittek haza, testvéreimhez, szerelmemhez;
voltak igazságomban erősítők, hogy mégis érdemes, 'mert az nem lehet', voltak hitetők, hogy nem vagyok egyedül, tartozom valakihez, valakikhez, tartozom valakiknek valamivel, kitaszítottak magányomból, egy nagyobb közösségbe lökdöstek, minden emberek közé, kilöktek a világba, és az agórán erős voltam és bátor és győztes, mint ritka álmokban;
voltak kegyesek, megbocsátók, alázatosak és szerények, voltak titkosan gyógyítók, ápoltak, ha beteg voltam, felemeltek, ha elestem, és néha, néha, mikor rajtam volt a Fény, repülni is tudtam általuk."
/Latinovits Zoltán: Ködszurkáló/

Mivel az én tündérem nem értette a kérdést, rövid töprengés után rávágta:
-    Hát… jó minőségben!
Azóta is röhögnek. :-)

Kiállítás a tébolydában

Nem akartam beszámolót kerekíteni a tegnapi eseményről, nehogy úgy tűnjön, hogy az öreg exhibicionista mostantól még a titkos légyottjait kocsmalátogatásait is a sétálóutca kirakatába erőszakolja, hadd szörnyülködjön az arra járó, aki csak a kínált topánkák meg bundák árcédulájától akart álinfarktust kapni.
Erről jut eszembe, a folyószámlánkat kezelő bank egy új konstrukciót ajánlott a minap, melyben ingyenes ATM-pénzfelvételt és a tranzakciókról tudósító üzenetet kínált fel. Eddig csak egy közös kártyánk volt, amivel én nem vásárolhattam, lévén asszonkám neve szerepelt rajta, értesítéseket is csak ő kapott. De nem is hordta magával, csak szükség esetén, így aztán a pénzügyi összhangunk rendkívül harmonikus volt. Persze engem sosem érdekeltek igazán a mocskos anyagiak, szerencsémre társamban igazán precíz és szigorú pénzügyminiszterre leltem, valahogy mindig megéltünk. Hozzá kell tennem, jó húsz évig rengeteg tavaszi és nyári szünetemet valamint hétvégémet dolgoztam végig festést, mázolást, burkolást, parkettázást vállalva, mert nem volt elég a két tanári fizetés a megélhetésre. Péter barátommal együtt a létra tetején a pemzlivel hadonászva a házinéni legnagyobb szörnyülködésére harsányan énekeltük a Repül a bálna című Republic-sláger sorait: „Kicsi vagyok, kicsi vagyok, ha megnövök, beléd rúgok, mégmégmégmégmég, ennyi nem elég… Megtanultam, tudom a választ, kicsi az ország, nagy a bánat…” Élveztem, mert erős voltam és sugárzóan jókedvű!

Most aztán mindkettőnknek saját plasztikkártyája van, amit természetesen magunknál tartunk, és értesítés is külön-külön érkezik a mobiljainkra. Gondfelhős a helyzet. Ma például megláttam, hogy a sarki L.-ben a kedvenc sörömet jelentős akcióval kínálják. Régen ilyenkor rögvest a farzsebemhez kaptam – pénztárcám sosem volt –, hogy az este gondosan kiporciózott ellátmányomból mire futja. Most meg gondolkodás nélkül a vásárolt élelmiszerek mellé emeltem két teli tálca seritalt, díszítésül egy üveg vodkát, és a pénztárnál már nyújtottam is a zsugát. Naná, hogy ötszámjegyű lett az összeg! Egy nagyböjt pénteki kisvásárlásnál! Ilyenkor egyből visszaesik az ingyen vásárlás illúziója által okozott eufóriám, mert hamarosan cseng a telefonom a következő kérdéssel: Ellopták tán a kártyádat?
Jaj! Ennél is szörnyűbb a tegnapelőtti esetem. Mivel asszonkám szerda délutánja kivételesen szabad, az órám után rohantam haza, hogy frissen sült rántott hússal fogadjam. Mivel nem jött, falatoztam egyedül, majd szigorúan olvasási célzattal ágynak dőltem. Ennek rendszerint egy negyvenperces szunyókálás a következménye, természetesen egészségügyi okokból. Na, mire ébredek? Az SMS jelzőhangjára. Ki üzen ilyenkor, sziesztaidőben? Olvasom: kártyás vásárlás x összegben y ruhaboltban… Hát ne üssön meg a guta? Nőm még fokozta is a hajam égnek meredését, mikor hazaérve közölte, hogy tulajdonképpen egy munkahelyi elszontyolodást gondolt ilyetén módon, hirtelen felindulásból elkövetett vásárlással kezelni. És még hozta is megmutatni a cuki szoknyát meg egyéb frásznyavalyát!

Megint cirkáló üzemmódba váltott a billentyűzetem, vissza a megnyitóhoz!
Szóval csak azért említem, mert a körülmények egy kicsit pikánssá tették. A házigazda, a kórház pszichiátriai osztályának főorvosa, a művészet-terápia híve, Dr. Kassai-Farkas Ákos így kezdte a műsort: Szeretettel köszöntök minden kedves vendéget a tébolydában!
Tébolyda! Sok kis előadást tudnék komponálni arról, hogyan vált nagy művészek ideiglenes, de akár végső otthonává.
A műsorról nem írok, tetszettek volna eljönni, aki bújt, aki nem… :-)
Hanem közben odaszivárogtak a betegek is, ki köpenyben, ki csak úgy pizsamában. Sipos Endre briliáns szakmai értékelőjét pedig a szomszéd helyiségből egyszer csak velőtrázó, idegborzoló visítás festette alá. A minket eddig figyelő behemót ápolók már futottak is, de a horrorisztikus hang jó ideig meg-megújult. Nyomasztó volt. A végén Dr. Nagy Mária Magdolna, szintén pszichiáter orvos, de egyben író, költő (nyilván ő is művészet-terápiás) egy-egy képhez írt  néhány sorát olvastam el. Az utolsó egy mese volt, melynek végén egy tenyeres-talpas hölgyápolt (mennyire mást jelent az ápolt hölgy) odalépett hozzám, a pizsamanadrágja majdnem állig volt felhúzva, és a képembe hajolva sugárzó szemmel újságolta, hogy ismer egy hasonló történetet, elmondja, ha akarom. A leheletének elmondhatatlan illata volt, de őszintén tudtam visszamosolyogni. Hja, ha az ember eltöltött némi időt kórházi osztályokon! Szerencsére a záródal felcsendült elvonva mindkettőnk figyelmét, majd a drága a festőművész, Krausz Gitta emléklapjáért rohant, amit  ő osztani kezdett.
Én is megkaptam tőle az ilyenkor szokásos gázsimat: egy festményt meg egy sötét folyadékkal teli nyeles üveggömböt. Nem kellett volna. Dehogynem! Egészségetekre…!

(Itt most külön írásbeli /nem osztályfőnöki/ dicséret Thiának, mert Házibéla és Hédike kíséretében eljöttek a megnyitóra. Míra lányomnak is atyai hála, aki hosszas tipródás után sutba vágva az egyetemi görögóráit – egyedül ezeket élvezi – Eddi barátjával együtt megnézte az öregét. Ahogy kivettem a szavaiból, van még svungja a hangomnak. Hehe, fellépést vállalok, keressétek a titkáromat! Jövő kedden is várnak a „hosszú sorok éjszakájára”, amiről már tavaly is írtam. Harminckét kommentem volt utána.) :-)

Pótolom a képet:

Krausz Margit, Laci bá', Sipos Endre, Dr. Kassai-Farkas Ákos

Meghívó

Höhöhö, megint kórházba megyek. :-)))

De Krausz Gitta képeiért érdemes! Ha esetleg valaki akkoriban arra fekszik... :-)

Krausz Margit kiállítása - Meghívó

Ó, a Balaton…

Drága Olvasó, ha sietsz, lépj tovább, de ne felejts visszatérni…! :-)

A betegszállító verda ablaktörlő lapátja monoton zúgással törli az alacsonyan torlódó felhőkből ömlő valamint a szörnyú útviszonyok ellenére vakmerően előző gépjárművek kerekeiről felfreccsenő vízcseppeket. Fáradt vagyok, a függőleges helyzetben való maradás is nehéz, a feltoluló emlékek okozta vékony könnyfüggönyt le-lecsukódó szemhéjam törli. Kettős ablaktakarítás, bár nincs nagy szükségem rá, belső vetítővásznamon kristálytiszta képek jelennek meg a múltból.

Igazi liberális nevelést kaptam, büszkén vállalom, még ha bizonyos politikailag elfogult körökben ez ma szitokszó is. Azt gondolják szegény tudatlanok, hogy a liberalizmus egyenlő a felelőtlen szabadossággal, és nem más, mint a nyugatról beszivárgó fertő. Kellene klasszikusokat is olvasni…
Jóanyám betegsége miatt hamar kerültem döntéshelyzetekbe, de egyébként is bölcsen hagyott választási lehetőségeket. És milyen boldog volt, mikor tapasztalta, hogy ezt felelősséggel teszem. Jó volt, hogy nem kellett az erőmet otthoni lázadásokra fecsérelni! Persze az ifjú titán néha el-eltévelygett holmi vakvágányokra, de mindig visszataláltam a főcsapásra. Jó tanuló, jó sportoló, tisztelettudó kiskrapeknek számítottam.
Egyszer döntött súlyos kérdésben a megkérdezésem nélkül, ezerszer hála érte. Talán ezért is csak tessék-lássék tiltakoztam. Az általános iskola elvégzése után beíratott a Piarista Gimnáziumba. Két okból éreztem tévedésnek anyám makacsságát: nem érdekelt különösebben a hit, bár az édes kedvéért hetedikes koromban elsőáldozó lettem. Itt meg papok fognak tanítani mindenféle tömjénszagú blablablát… A másik ok: csak fiúk járnak oda. Ekkoriban már erőteljesen csorgott a nyálam a szebbik nem bizonyos kondíciókkal rendelkező képviselői iránt. Anyám csak mosolygott: hagyd el, fiam, a medve akkor is teleeheti magát málnával, ha a saját kertjében nem terem. A papokat meg győzd meg az igazadról!
A maci aztán málnázgatott: korábbi osztálytársaim meghívtak a Leövey Klára Gimnázium szombati bulijaira, akkor kezdték diszkónak hívni. Ide rengeteg lány járt, 2-3 fiú jutott csak egy-egy osztályba. Demis Roussos, Gilbert O’Sullivan meg a Bee Gees számaira lassúztunk megrészegülve a szerelemvágytól meg az Amo szappan illatától. Ma már anekdotázva szoktam mesélni, hogy kinéztem egy ilyen társaságot, ahol a legtöbb jó csajt véltem, és alfabetikus sorrendben nekiálltam levadászni őket. A névsorelső A. Györgyivel kezdtem, akivel korábban a kerületi irodalmi versenyen ádáz harcot vívtunk a döntőben. A románc egy-két séta után véget ért, következett a sorban A. Anikó.  Nos, ma ő a feleségem, gyermekeim anyja, itt csak asszonkámként szoktam emlegetni… Ha tudnátok, micsoda bombázó volt S. Gertrúd! Így jártam… :-)
A piaristákkal meg fordítva történt. A hetvenes években még a testnevelés kivételével csak szerzetesek tanítottak, a 48-ban szétzavart régiek és néhány később felszentelt utódjuk. A sors különös kegye – a Jóisten kegyelme –, hogy a kommunisták négy szerzetesrend nyolc iskoláját hagyták működni 1950-től, persze minden támogatás nélkül. Ma, amikor már jutna támogatás, sajnos teljesen másként van, világi emberek világi gondokkal húzzák az ekét. Egyszerre minden nem stimmelhet.
Csodálatosan nyitott embereket ismertem meg, odaadó és hihetetlenül művelt tanárokat. A kevés kivétel itt is erősíti a szabályt. Hétvégeken gyalogtúrákra vittek, nyaranta kerékpár- és kajak- illetve kenutúrák részvevői lehettünk. Örökre emlékezetes kalandok voltak: végig a Tiszán, Hortobágy-Berettyón, Körösön; a Dunán, de még a lengyelországi Mazuri-tavak csatornarendszerén is, önellátással, nomád sátrazással. A fizikai megpróbáltatások izom- és jellemfejlesztő hatása mellett a világlátásunk is alakult a tábortüzek hangulatos beszélgetései, éneklései, versmondásai során. A női hisztit meg hírből sem ismertük, bár egyszer állítólag ordítva szidtam a kitűnő Fórián-Szabó tanár úr felmenőit, mert a negyvenfokos kánikulában nyolc órán keresztül étlen-szomjan eveztünk a Hortobágyon, és csak nem közeledett a Kilenclyukú híd, nekem meg délibábként harmattól gyöngyöző korsó sörök táncoltak a szemem előtt.

És – hogy a kalandozás visszatérjen alaptörténetünkhöz – vitorlázás a Balatonon. Ennek kiötlője és megvalósítója áldott emlékű osztályfőnököm, Kovács Mihály matamatika-fizika szakos tanár volt, aki kilencvenéves korában, hat éve hagyott itt minket. Még életében kitüntették a Rácz Tanár Úr Életműdíjjal. A legtisztább, legnagyszerűbb ember, akit valaha ismertem a bölcsész Jelenits Istvánnal együtt, aki mellesleg már a tanítványa volt. A tanár úrról – ma már Miska bácsiról – sokat mesélhetnék, mindig valami újításon törte a fejét, nyugati publikációinak bevételét az általa megvalósított „fizikumra” költötte, kibernetikát, programozást tanultunk Hewlett-Packard asztali kalkulátoron, amikor még zsebszámológép sem nagyon volt itthon. Az arénaszerűen lejtős előadó padjai fölött lepedőből varrt félgömbre valódi világítós éggömb vetítette az aktuális csillagképet és bolygóállást, pedig az országnak még fogalma sem volt arról, mi az a planetárium, és sorolhatnám.
A  hatvanas években nekiállt néhány lelkes tanítványával vitorlás hajót építeni. Először két kalóz típusú akkoriban közkedvelt sport- és tanulókishajót, melyek a Vándordiák és Jóbarát nevet kapták a keresztségben, majd megépítették a kabinos beluga típusú, a svertes túrajollékhez hasonló Fiastyúkot.

A Fiastyúk építése az Ezermester című szaklap címlapján

Ez a három hajó (76-ban Jelenits tanár úr jóvoltából még egy versenykalózzal bővült, a Szél-hámossal, ment, mint a golyó) alkotta a piarista flottát, melyen nyaranta 8-10 héten át váltásban 10-12 diák tehetett tókerülő vitorlástúrát. Két turnus a kecskeméti gimié, a többi a pestieké volt. Csak a második osztályt végzettek vehettek részt, az úszástudást igazolni kellett.  Új csoda nyílt meg előttem. Naná, hogy irány a Balaton!

A vezérhajón mozi van. :-)

Földvárról indultunk, a fecskefészkes ház előtt volt a báziskikötő. Akkoriban nem volt még cölöp, macskára (horgony) és bikára kötöttünk. Állatvédők, nyugi! A hajókon aludtunk a tatot fedő vászonsátor alatt gumimatracon. A kishajókon a vízijártasságit megszerző idősebb diákok kapitánykodtak a két mancsafttal (legénység), az admirálisi hajón a túrát vezető tanár úr (hárman váltották egymást) öt-hat fővel. Itt volt a konyha, két kemping gázrezsón főtt az ebéd, jó idő esetén a vízen. A vasútállomásokon végeztük a dolgunkat, a kikötői vízcsapnál mostunk fogat, a part közelében horgonyozva tisztálkodtunk.
Sírig tartó szerelembe estem. A parton nyaralók („szárazföldi patkányok”) nem tudják, milyen a Balaton középről. A pöfögő dízelhajókon töltött félórák nem adják vissza az élményt. A csendet, a halkan beinduló szélben a finom csobogást, az erős északi döngőben a hullámverést, a vitorlák fülsiketítő laffogását szélbe állva, a vantnik (drótkötelek) fütyülését, a felhúzó sottok (vitorlakötelek) árbochoz verődő fémvereteinek csilingelését… A kiszolgáltatottságot, hogy amerre mennél, mindig onnan fúj a szél. Ha fúj, mert ha nem, akkor állsz a „lavórban”, és fohászkodsz. Akkor még nem volt segédmotor. A tó közepén fürödni lobogó fütykössel, és úszni, úszni…!
A hét végén az admirális szabályos elméleti és gyakorlati vizsgát tartott. Aki ezen megfelelt, annak a jogosítványa egy Duna-parti vízi KRESZ-vizsga abszolválása után néhány hónap múlva megérkezett, mert Miska bácsi öreg barátja volt a siófoki állami vizsgabiztos, aki hivatalossá tette mesterünk ítéletét.
Persze, hogy a következő nyáron már én voltam az egyik kalóz kapitánya…

(Az miért van, hogy az összes márciusi posztom mellett nulla az olvasottsági statisztika? Pedig jönnek a kommentek. Na, búsuljon a ló...! Ezt meg majd folytatom. :-)  )

Irány a Balaton!

A szívet melengető aktualitások után folytatom a 2010-es évem szívet egyáltalán nem melengető, de az enyémet nagyon is megbizergáló történetét.

Az expedíció járművébe ketten szálltunk be némi nehézséggel, ettől a mozgástól elszoktunk: rajtam kívül János, a „hentes”, aki egy hetet már töltött Füreden, csak egyik éjszaka rohammentővel mandinerezték vissza a sebészetre. Kérdeztem, milyen utazás volt, mondta, hogy próbált aludni, de sem a folyton megszólaló sziréna, sem a hasonló periódusokban rátörő, a mellkas újranyitásától való páni félelem nem engedte. Sikerült normalizálni az állapotát, ez jól is jött nekem, el tudta mesélni, hogy mi vár rám. Sőt a szokott nagyhangú magabiztosságával fogadkozott, hogy maga mellett intéz ágyat nekem. Hittem is (örültem is), meg nem is.
A mikrobusz pilótája, egy csinos, szőke, negyvenes korú hölgy – többször láttam a sokszor megjelenő vérszállító furgon volánjánál is, egyszer el is sütöttem a régi sztereotípiát: van vér a pucájában – figyelmeztetett, eszünkbe ne jusson begombolni a biztonsági övet. Tudniillik egy erős fékezésnél csudákat művelhet velünk, és nincs nála sebészcérna, hogy az út szélén stoppolgasson minket. A hangulat megvolt, még egy snapsz jól esett volna. Még annyit: az egész becsekkolás legszörnyűbb mozzanata nem a fizikai fájdalom volt, hanem az érzés, amit a lepusztult férfi érzett, hogy nem nyúlhat a nehéz bőröndjéhez, és még az elemózsiás nejlonstaniclijét is a törékeny hölgy helyezi el a csomagtérben, majd föltolja a vén csontot a fedélzetre. Borzalom!
Végre elindultunk! Az esős, szürke, nyúlós időben is jólesően megborzongtam: Irány a Balaton! Hányszor indultam ezzel az örömmel! Persze általában verőfényes nyarakon. És nem olyan fizikai állapotban, hogy az első tíz kilométer megtétele után a rám törő ólmos fáradtságtól nem bírtam nyitva tartani a szememet. De jó, hogy nem én vezetek!

Balatoni kötődésem ecseteléséhez egy nagyobbat kell visszatekernem az emlékezetem orsóján. Apai nagyapám a Somogy megyei Niklán, a remeteköltő, Berzsenyi Dániel egykori elefántcsonttornyában volt legendás kántor-tanító, apám ott született 1914-ben. Az ősi birtok is Somogyban volt, de ezt sikeresen elhazardírozta egyik nagytermészetű ükapám. Jól tette! Mit kezdenék most holmi kárpótlási jegyekkel? Elkártyáznám, hihi…
Aztán a család átköltözött az északi parti Balatonszepezdre, ahol apámék a gyermekkorukat töltötték. Itt, illetve a tapolcai kórházban halt meg a húszéves Laci nagybátyám cukorbajban, később nagyanyám is. Nem volt még inzulin.

Nagyapót, a példaképemet itt temették el 1955-ben a világ leghangulatosabb temetőjében, mely a katolikus templom mögött – amelyben negyven évig orgonált és énekelt –, közvetlenül a ma is beépítetlen part fölötti meredek dombon létesült csodás rálátással a tóra. A parttól elválasztó vasút és közút nem látszik. A temető is csak a fölső útról közelíthető meg. (Érdemes egyszer megnézni.) Hihetetlen, hogy most is mindig friss virágot borzol a nagy öreg vöröskőből épített sírján a tóra lebukó északi szél! Pedig családtag már nem él ott.
Aztán a Ludovika Pestre, a háború a frontra, a hadifogság a National Geographic képein egyébként gyönyörű és vadregényes Szibériába szipkázta el apámat. Betegen tért haza, Pesten maradt, megnősült, fia született. Amikor tehette, rohant a vonathoz, hogy meglátogassa a Szepezden maradt Irén húgát. Meg a halakat. Így aludhattam én már 1959 áprilisában édes álmot kéthónaposan, egy mózeskosárba fektetve a tapolcai füstösön. Irány a Balaton!
Az öreg büszkén végigjárta velem minden ismerősét, még a partra is levitt, hogy megmutasson a pontyoknak. Reszkessetek, hamarosan együtt jövünk! Nem mentünk, 61-ben a mennybe rántotta az infarktus. Halála után – ezt akkor még nem fogtam föl – mikor a folyamatos fülgyulladás miatt kivették a Bókay Klinikán a mandulámat, a bőrönddel értem érkező édesanyámat sipító hanggal így fogadtam: Medünk Szepezdle?
Azért a halak nem dőlhettek hátra kényelmesen szivarozgatva a karosszékükben. Irén nagynénémnek saját ingatlanja nem volt, szívességből lakott-kosztolt a régi barát házában. De ez őt is zavarta, a kényeztetett „úrilány” beadta a derekát  egy helybeli, kétszer is megözvegyült írástudatlan kőfejtő napszámos unszolására. Csodajó ember volt, ő lett az én Matula bácsim.A nyarak nagy részét náluk töltöttem, hajnalban ébresztett, mentünk horgászni, kora este szintúgy. Sokat beszélgettünk, bírta türelemmel a városi kamaszgyerek keszekuszaságát. A tapintható természetről, a csend csodálatos koncertjéről tőle tanultam a legtöbbet. Azt mondjuk nem hitte el, hogy ember járt a Holdon, hogy a rossebbe férne el rajta, ahhoz kicsi. Hiába győzködtem, tudta, amit tudott. Egy idő múlva a vonat vitte a kerékpáromat, tizenévesen bebarangoltam a környéket. Később a 150-es MZ motorommal már a vonat sem kötött, az akkori benzinárakon 30 forinttal abszolváltam az oda-vissza utat. Két óra alatt lespricceltem. 

Fogtam egy pontyot, eladtam valakinek a művészsoron, a víriusztelepi part mentén, meg is volt az útiköltség. Zenthe Feri bácsival, Both Bélával, Sík Igorral, Jancsek Antal festőművésszel bratyizni és üzletelni nagy tisztesség volt a nyiladozó ifjúnak. Nem egynek a kerítésalapját és/vagy garázsát mi építettük Béla bácsival vagy a helybéli kőművessel, akinél négyórás műszakot vállaltam. Nem volt segédmunkása, ezért így is kellettem neki, 20 forintot fizetett óránként. Nagy pénz volt ám ez, majdnem öt liter benzin!
„Ó, a Balaton, régi nyarakon, bár nem volt vitorláshajónk…!”
Hamarosan az is jön, de most nem élek vissza a türelmetekkel. :-)

Mosolyt kínáló blog

Sokféle fordítást láttam, én ezt a tárgyi bővítménnyel ellátott jelzős szerkezetet gondolom a legalkalmasabb címnek. Paloma Negrától kaptam, elismerő szavaival együtt („Lacibának, aki nagyszerű gondolatait a szél szárnyán repíti,
míg mi vitorlások megpróbáljuk befogni azokat.”) szívből köszönöm neki a cirill betűs képecskét, melyen a popsiját felém villantó kismedvegy szemez a hatalmas szmájlinapocskával! A használati utasítás így szól:
A díjjal a következő teendők járnak:
- megköszönjük,
- kirakjuk,
- írunk magunkról 3 dolgot,
- továbbadjuk 4 bloggernek.

No, itt egy picit megtorpant bennem a kedves szavak okozta kéjes bizsergés. A jelölgetős, továbbküldős, láncot építő akciók felhívásai nálam mindig azonnal a kukában végezték, bízvást mondhatják tehát unatkozó kárálók, hogy el is került eddig a jószerencse. Ezzel persze vitatkoznék, bár valóban nem hullott az ölembe soha semmi materiális nyeremény. (Na jó, néhány tízezres a pókerben…) Annál több lelki…!
De ez itt egy jópofa projekt! Az imént jó három órán keresztül tekergettem az egérrollert az eddig teleírt 246 oldalas dokumentumomban. Megérdemli a blogom ezt a díjat? Lehet, hogy nagyképűnek tűnök, de a bejegyzéseim zömét büszkén végigvigyorogtam. Még a morgolódósokat is! Tulajdonképpen ugyanezt mondták sokan eddig is. Persze egy-egy posztnál gyűlt a könny is. De hisz ilyen az életünk! És attól lehet valaki boldog vagy boldogtalan, hogy milyen arányban tudja megélni a „bércre hág és völgybe száll” ambivalenciáját. Sok-sok barátommal mindig a mosolyt hirdettem. „Ha mosoly van, minden van.” Ars poeticát fogalmaztam: „Ridere necesse est!” Forradalmi jelszót hímeztem a zászlómra (lászlómra): „Nem hörögve, röhögve!”
A Jóisten a legkitűnőbb kabarészerző, ezzel persze bünteti a humortalan, lakájlelkű percemberkéket.
Nos, az első három követelmény megvolt, köszönet és kirakás pipálva. Folyamatosan magamról beszélek, már magamnak is sok vagyok néha. Nemcsak kilóra, csacsogva kibuggyanó érzelmekre gondolva is.
De mi legyen az utolsóval? Kinek küldjem? Néhány barátom már megkapta, nekik nyilván nem kell. A tekintélyes linklistám blogtulajdonosai közül senki sem búval aszott (nem félreérteni, Ómagyar Mária-siralom: „Sirolmol sepedik,/Búol oszuk, epedek.”), nagyokat tudok nevetni az írásaikon. Van persze olyan, aki nem is olvas engem, plátói a szerelmünk. Akadhat, aki országos gondjai miatt nem szarakodik majd az orosz medvémmel. (Höhöhö, magyarítva szarik rám! – bocs) És aki kimarad? De rossz az!
Egy életem, egy halálom, főleg a vezérmotívum okán nekik küldöm:
-   Részeg Szamár rengeteg bölcs és filozofikus posztja közt rendre találni olyat, amelytől felborulok a röhögéstől: élethalálharca Ülő Bikával, a hosszú sétálóbottal, most épp a kerti törpéitől nyerítettem. Az is komolyan mosolyogtató, hogy egy évig Csacsinszkinek hittem…
-   Thia, a másik kezdeti „bloganyám”, aki mindig képes Karinthy Frigyes-i helyzetkomikumokba keveredni, és erről elsöprő temperamentummal közöl híradást…
-  Csipkepitty fanyar, önmarcangoló humora, szófűzése engem lehengerel…
-   Hosszu, akire itt kiteszem a macskakörmöt…

Jaj, kimaradt Jazoli, aki tettestársam a mosoly lételemmé emelésében; Junik, aki a mosoly mellett az ölelésnek is nagykövete; Jenever, aki csodás képeivel, és idézeteivel nap mint nap elkápráztat; Perenne a vidám életigenlésével; Gittabry, aki továbbra is odavarázsol a zselici lankák közé; Nezsike, a megtestesült szeretet; Taxina, az új szerzemény, akinél nagyon jól érzem magam; Aliz, Ani, Chanson, Bluemoon, Lenszirom, a kommentguru Bélla… Anyus, akit én továbbra is olvasok. Ugye nem sértettelek meg benneteket! :-)

Egy szenvedély margójára

Fene ezt a takonykóros időszakot! Engem ugyan nem kapott el a nátha, két napja mégis rendre elhomályosodik előttem a világ az öröm okozta könnyfátyoltól. Jaj, már, furtonfurt dicsekszem, de csak elújságolom nektek is! Történt ugyanis, hogy januárban a suliban megkértek, hogy a heti drámaórám helyett készítsek fel néhány tehetséges csemetét a kerületi vers- és prózamondó versenyre. A két nyolcadikosom mellé kaptam egy hetedikes – két éve még tanítottam – valamint egy ötödikes fiút. Őt az alsós versenyekről ismertem, ahol rendre részt vettem a zsűri munkájában. Sok idő nem jutott, gyakorlatilag négy találkozással kellett a nulláról indulva létrehozni a produkciókat. A gyermekek igyekezete és tehetsége azonban – némi segédlettel – csodálatosan működött, mindnyájukat nyugodt szívvel engedtem el hétfőn. A keddi versenyen aztán a hetedikes M. Máté egy Fekete István-novellával harmadik, a nyolcadikos P. Márk első helyezést ért el. A továbbjutó Márkkal a fővárosi döntőre is Karinthy Frigyes Halandzsa című humoreszkjével készülünk, aztán… Majd meglátjuk!
Azért merek büszkélkedni, mert a kőbányai prolikörnyezetből, az újhegyi lakótelep betondzsungeléből érkező gyermekek kis odafigyeléssel képesek felvenni a versenyt a belvárosi középosztály agyonmenedzselt kispajtásaival. Ezt harminc év alatt sokszor bizonyítottuk együtt. És ezt a szenvedélyemet nem tudom abbahagyni! Jöhet a nyugdíj, az árvíz meg a Hoffmann Rózsa!
Ráadásként meg dől felém a hála és a szeretet! „…egy egész tenger zúgja…”! :-)))

Pilinszky János: Egy szenvedély margójára

A tengerpartot járó kisgyerek
mindig talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.

Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szíve a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedül lett.

Nem szabadul már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakítás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.

Szabadulás

2010. szeptember 16-án, tíz nappal a beavatkozás után immár csövektől mentesen visszagurítottak az osztályra. Az azóta behívott friss betegek – sokan több hónapot várnak erre – általában mindig irigységgel vegyes tisztelettel tekintenek a „frontot megjárt túlélőkre”, én is így voltam vele pár napja, az ismeretlentől való félelem miatt nem mertem faggatózni sem a rám váró szörnyűségekről.
Továbbra is nagy fájdalmakat okozott a visszafojthatatlanul elő-előtörő köhögésem, ilyenkor a szoros szuszpenzor ellenére is recsegett-ropogott a mellkakasom. Az étvágyam azonban visszatért, asszonkám pótolta a téliszalámit és kockasajtot, amelyet bélpoklos betegtársaim kizabáltak a közös hűtőből. A nevemmel jelölt nejlonzacsit persze tisztességesen visszatették egy fél pritamin paprikával. Váljék jó egészségükre! Igen megkívántam a cigaretta füstjét is. Többször lepáternosztereztem a földszintre, kisétáltam az épület előtti bagózó placcra, és büszkeség töltött el, mert tudtam, hogy végleg sikerült letenni az addig olyannyira meghatározó bűzrudat. Persze elismerem, a szenvedélytelenítő terápia eléggé drasztikus volt.
A jó Jákics doki aztán sok időt nem adott a gondtalan sétálgatásokra, a látogatókkal való örömködésre, egy utolsó szívultrahang-vizsgálatot követően közölte, hogy sürgősen rendeljek meg otthonról mindent, amire három hétig szükségem lehet, mert másnap reggel indulok Balatonfüredre.
A nyitott szívműtétek (bypass, billentyűkorrekció illetve -pótlás) protokolljához tartozik, hogy a kórházi tartózkodást követően három hét utókezelés szükséges egy erre szakosodott intézményben. A legnépszerűbb ilyen hely Sopron, ahol kitűnő körülmények várják a beteget, valamint Füred, amely csodás klímájával és szépségével segíti a gyógyulást. Magam kicsit gondolkodtam, hogy a kőbányai Bajcsy Kórházat választom, ahol nap mint nap meglátogathatnak a lányok, de egy percig nem volt kétséges, hogy ős balatonimádóként hová kérem magam. Halványan maradtak ugyan bennem kesernyés emlékek, mikor a szívszanatóriumi fogságában édesanyámat gyermekként többször is látogattam. Vitorlázóként Füred nyári zsúfoltsága ellenére a szívem csücske, sokszor kötöttem itt ki, tavaly (2009) pedig itt béreltem hajókat, hogy Taki barátommal és Míra lányom bevállalós gimnáziumi osztálytársaival egy ötnapos vitorlástúrát bonyolítsunk le. Mennyire más indulás volt ez tizenöt hónapja…!

A családi teherelosztásban mindig asszonkám szerepe volt az aggódás, most azonban ficergett bennem is csöppnyi. Az előző héten két utókezeltet is rohammentő szállított vissza Pestre, egyikük Sopronban szétköhögte a szegycsontját tartó fémkapcsokat, újra kellett nyitni. A másik a már korábban említett politizáló hajlamú János betegtársam volt, akit rajtam kívül mindenki csak hentesként emlegetett, és aki azóta különös tisztelettel kényeztetett a figyelmével, mióta kioktattam, hogy a haraggal teli szív nehezen gyógyul. Őt Füredről repítették vissza szirénázva, mert a szívburokban kórosan sok volt a víz. (Később majdnem így jártam én is.) Szerencsére a szteroidos kezelés használt, így péntek reggel együtt kászálódtunk be a Merci mikrobuszba. Vegyes érzelmekkel néztem vissza a „pokoli tornyomra”. Kijutottam! Saját lábon...!
Csúnya, esős őszi délelőtt volt, magamban elmormoltam az Elégia kezdősorait:
„Mint ólmos ég alatt lecsapódva, telten,
füst száll a szomorú táj felett,
úgy leng a lelkem,
alacsonyan.
Leng, nem suhan.”

(Folyt. köv.)

Meglepetés e költemény…

Bálint-napi konzisztenciám megfestéséhez nem akartam az irodalomhoz nyúlni, egyszerű guglizott képi metaforát választottam pajkosan, íme:

Mer’hogy: öreg bogár – csodabogár! Kicsit lötyög a kerék, repedt a kipufogódob, nyekereg-nyikorog, huzatos a szentem, ráz, mint a faszekér és sorolhatnám – de az öreg boxermotor csak duruzsol még makacsul, ha meglassulva is, löki, hajtja további körökbe gazdáját. Gurulmadár…

Aztán csak nem tudok kibújni a bőrömből, a József Attila-összes kirángat a csélcsap flörtök langyos vizéből, négy évtizedes intenzív ismerkedés után is új és újabb csodákat nyújt. Lehetetlen megcsalni…!
Köszöntöm ezzel egyben a fél évszázados születésnapját ünneplő Szittyazolit is, kívánom, hogy élete második felét csupa béke kísérje.
Helyettem olvassátok inkább a verset, és hallgassatok! (Úgy értem: Ágnes Vanilla csodás énekét…) :-)

Ágnes Vanilla: József Attila Születésnapodra

Még élünk, gyermekek vagyunk, s mégis látod, mindig haladunk
Az úton, mert menni kell még akkor is, ha maradni akarunk
Itt egy év, és ott egy újabb, de embertől ne várj újat
Korlátaikat hagyd nekik, te híd is vagy, és folyó is vagy
Rajtad mások átkelhetnek, ha akarnak, kinevethetnek
Szárnyad is van, repülni tudsz, így föléjük emelkedhetsz


Istenedhez, angyalodhoz, nem választott akarathoz
Álmaidhoz, szerelmedhez, maradj mindig hű magadhoz
Istenedhez, angyalodhoz, nem választott akarathoz
Álmaidhoz, szerelmedhez, maradj mindig hű magadhoz

Föld lakói remeghetnek, hódolhatnak félelemnek
De te szilárd lábakon állj, s maradj meg mindig ilyennek
Vedd a napot ajándéknak, amit mások pazarolnak
Ne vedd magadra, ha semmibe vesznek, nekem mindig ajándék vagy


Istenedhez, angyalodhoz, nem választott akarathoz
Álmaidhoz, szerelmedhez, maradj mindig hű magadhoz
Istenedhez, angyalodhoz, nem választott akarathoz
Álmaidhoz, szerelmedhez, maradj mindig hű magadhoz

Maradj mindig hű magadhoz, maradj hű adott szavadhoz
Álmaidhoz, szerelmedhez, így juthatsz igaz áldáshoz
S, hogy tűzhajóm, kedvesem lettél, ne számold, hogy mennyit léptél
Nem azt ünneplem, mióta, hanem azt, hogy megszülettél

(Aliz2 kedves figyelmeztetését követően utánanéztem, e vers szövege az énekesnő ünnepi köszöntője, és nem József Attila tollából való. Tanulságos a történet, az érzelmi hevület bizony megtréfálja az öreg marhát is. Enyhe restelkedéssel javítom, de lelkesen hallgatom és ízlelgetem tovább.)

Paraszolvencia

A posztintenzíven töltött második időszakomnak csak az elején voltak kritikus pillanatai, néha pulzusrohangálások színezték az életet, de ilyenkor már rutinosan nyúltam a fali oxigéncsaphoz, hogy a zöld csövecskét a fülemre akasztva és az orrom alá illesztve enyhítsek a kínzó levegőhiányon. Ezekben a pillanatokban nem éreztem magam a paradicsomban, a legborzasztóbb mégis az esetleg jelenlévő szeretteim szemében megvillanó aggódó rémület látványa volt. Fuldokolva groteszk lett volna nyugtatgatni őket. Az orvos azonban elégedett volt az állapotommal, ahogy már írtam, fokozatosan csökkentette a csövecskéim számát, szerda este az utolsó pumpát is kikapcsolták, és eltávolították a sokat próbált „fülbevalómat”, azaz a nyakamba preparált sokfelé ágaztatott centrális vénát. Micsoda öröm, most értettem csak meg, mi a szabadság: kimentem a folyosóra sétálni néhány lépést!

Aznap asszonkám a nagylányommal telefonon bejelentkezett Szabó főorvoshoz, a szívsebészemhez, hogy érdeklődjenek az állapotomról, és hogy eleget tegyenek a mindenki által elvárt álságos követelménynek, borítékba rejtett bankjegyekkel róják le hálájukat a nevemben. Elbeszélésük szerint a kitűnő modorú operátor a szokott csendes módján előzékeny és kedves volt, ahogy velem is mindig, kioktatta őket, hogy mit nem szabad mostantól nekem, és a diszkréten átadott borítékot rezzenéstelen arccal tette zsebre.
Úgy megnézném, mikor egyedül maradt, mikor és milyen ábrázattal ürítette a lóvét! Pedagógusnapi vagy karácsonyi jutalomosztáskor – régen olyan is volt – mindig sírtam a röhögéstől, ahogy a kollégáim látszólag érdektelen orcával gyűrik zsebre az átvett borítékot, miközben sütött róluk, hogy majd meghalnak a kíváncsiságtól. Bennem meg nagy hajlam volt a polgárpukkasztásra, hangos papírzörgéssel bontottam a csomagomat, és ráncolt homlokkal számoltam kezdetben a kápét, vagy olvastam később az átutalásról szóló papírnyilatkozatot. Azok a hipokrita szemvillanások felém! Néha provokálva vissza is kacsintottam.
Én azonban eddig soha nem adtam hálapénzt a gyógyításért. Pedig lett volna alkalmam már gyermekként is, hiszen a betegeskedő édesanyám rokkantnyugdíját is én kezeltem tizenévesen, amikor kórházban volt. Bár nagyon szegények voltunk, erre mindig szánt pénzt, de ezt vagy ő adta át, vagy megkért valaki felnőttet, úgy, hogy én nem is tudtam róla. Talán szégyellte, nem beszélt erről.
Igen, a gyermek természetes önzésével garasoskodó voltam, sajnáltam a látszólag kútba dobott forintokat. Mennyi Matchboxot lehetne ebből venni! Nem értettem: az orvos azért kap fizetést, hogy tegye a dolgát. Miért kell nekünk is fizetni? Ráadásul sunyi módon!
Ma már tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű, de ma sem gondolom másként. Vagy legyen az egészségügy valóban ingyenes, vagy legyen szabályozott ára! Ezt az árat azután bizonyos szociális helyzetben meg lehet támogatni. Az egészségügyi dolgozókat pedig meg kellene tisztességesen fizetni. De ezt most hagyom, mielőtt megint fröccsen a politikai hevület sara…

Struccként fejem a homokban volt mindkét lányom születésekor, asszonkám ugyanis kente a választott nőgyógyászát, mondván, hogy a „likász” bármikori mobilizálhatósága nincs ingyen. Jaj, pedig 80-ban a templom egere fináncarisztokrata volt hozzánk képest. Az meg már nem osztott-szorzott, hogy mindkét csemete délelőtt született, munkaidőben. Ismerős körökben nem jött világra gyerek paraszolvencia nélkül.
Kicsit sajnálom orvos barátaimat: nem tehetik meg, hogy visszautasítják, ők is a piacról élnek, gondoskodni kell a gyerekeikről. De érzékelem a lelkifurdalást. Ahogy Titulász doktor teszi a Móra-kisregényben, megválogatják, hogy kitől fogadják el. Nem könnyű!
Höhöhö, bezzeg a tanárt nem kényeztetik ilyetén módon. Az egészség és a tudás más kategória. Bár jó huszonöt éve egy bukásra álló cigánygyerek apja azzal a kérdéssel keresett meg, hogy mennyibe kerülne neki, hogy a fia bizije elfogadható legyen. Mondtam, hogy sokba, egy kicsit több figyelmet szentelhetne a rajkójának, s némi szorgalomra kényszerítve megoldható lenne a probléma. Csodálkozott, de megértette, volt is eredménye. Szerencsére több hasonló nem történt. Akkoriban év végén csurrant egy-egy virágcsokor, csomag kávé vagy üveg pia, ha néhány hálás szó kísérte, jó szívvel elfogadtam. Ma már nincs ez sem. Nem is kell, a mi ajándékunk más!
Már megint elszárnyaltam a témától, a műtét előtt megérdeklődtem, mennyit illik adni a bypass műtétet végrehajtó szívsebésznek. Kicsit megnyúlt az arcom, hogy egy főorvos esetén ez a tarifa akár félmillió is lehet. (A bamba gyermekem meg bölcsésznek állt, beszélhet neki az ember! Mert nem bírja a vért. Marhaság! Minden megszokható. A csóróság legkevésbé. Bár nekem aztán nincs sok jogom prédikálni…)
Nem kertelek, a mi borítékunkban mindössze öt darab tízezres lapult, ezt a szakorvosjelölteknek szokás adni. Akkor ennyire telt. Míra az érettségi előtti utolsó évben nyelte a pénzt (szalagavató, bankett, kirándulás, egyéb őrületek), s a hosszú betegállomány is nyomasztóan hatott a jövőképünkre illetve a bankszámlánkra.
A gyönyörű aneszteziológusom is megjelent, mielőtt Füredre vonultam. Most már nem volt aggodalom az arcán, mint az intenzíven, csak azért jött, hátha keresem. Az ő borítékjába csak egy tízes jutott. Öt nővérnek pedig egy-egy kétezrest toltam a zsebébe. Jaj, mennyivel többet érdemelnének!
Tulajdonképpen nem ezt szégyellem, habár a sármos frakcióvezető nyilván tendenciózusan kiragadott, elrontott mondata alapján tehetném: „Akinek nincs semmije, annyit is ér.” Hanem azt, hogy ott a halálfélelem, a szétszabdalás okozta fájdalmak, a kiszolgáltatottság szorításában nem tudtam nekik elmondani, hogy mennyire tisztelem az erőfeszítéseiket, mennyire hálás vagyok az életem hátralévő szeleteiért.
Tudom, hogy nem olvasnak, de itt legalább megírom, hogy élek! Nagyon köszönöm!

Mosoly és fohász

Gyertyaszentelő Boldogasszony napjának reggelén – ahogy azt minden tisztességtudó és hagyományőrző vérmaci teszi – kislattyogtam a balkonra, hogy szemrevételezzem az időjárást. Mondjuk enyhén fáztam, ahogy mondani szokták, akár a makk ász, de nem tudtam eldönteni a Weöres-versben is föltett kérdést: „…kibújás vagy bebújás? Ez a gondom óriás!” Mert verőfény van, igencsak látom az árnyékomat, jó hosszú, de fogvacogtató a zimankó, ilyenkor a jegesmedve is csak szívatóval indul be. Erről jut eszembe: az elmúlt napokban rohangáltam erre-arra, ugye a hivatalnak packázásai meg a különféle gyógyászati meghívók, hja, népszerű az ember; szóval kedden reggel már másodszor mondott csütörtököt géperejű járművem áramforrása, nyilván nem nézte a naptárat. Szerencsére az első eset után beszereztem a bikázó kábelt (remélem a hölgyolvasóim szeme némileg felcsillant), és a második arra járó autós hajlandó volt elektromos köldökzsinórra venni, így aztán időben eljutottam a Szent Imre Kórházba. A reggeli dohogásomat nem feledve hazafelé aztán megcéloztam egy autósboltot, és a jogsimban rejtőző zsebpénzemet előkapirgálva (nyugi, asszonkám nagyon is tud róla) újra cseréltettem az impotenciára hajlamos akkumulátort. Hehe, csak három éves volt, én pedig… :-)
Egyébként a rozzant ketyerével ellentétben nekem rendkívül jót tesz ez a tartósan hideg száraz idő, teljesen megszűnt a reggeli fuldákolásom, egy hőlégballont meg tudnék tölteni, annyi a vitálkapacitásom. Legfőbb ideje tehát, hogy írjak már ide valamit! Ja, hogy már fertály órája azt teszem?

Atyavilág, ippeg kerek két hónapja írtam le a kórházi kálváriám utolsó bejegyzését, leleményes megfosatásom történetét. Most megpróbálom a "szokottnál" is tömörebben folytatni, hogy aztán a napi aktualitásoknak is helyet adhassak. (Ezt a nagyképű vakert! Miután két hete nem írt semmit!)

Másnap Jákics doki a reggeli viziten odaszólt a nővérnek, hogy alkalomadtán húzza már ki belőlem a gumicsövet, mielőtt végleg elfelejtek pisilni. Féltem az aktustól, de minden teketória nélkül simán kitépte az unott arcú védangyal. Féltem a sikertelenségtől is, a nyolc nap alatt tényleg leszoktam az inger érzékelésétől is. Ahogy korábban írtam is, egy kiadós, férfias sörözés során kifejezetten előnyös lehet a hólyagkatéter, rengeteg üresjáratú idő megspórolható vele. Azért nem kívánom senkinek sem!

Aggódva kértem a kacsa nevezetű műtárgyat. (Ideteszem a képét, mert ifjú tanítványaimnak halovány fogalmuk sincs az eszköz mibenlétéről. A vizualitáson kívül ne is legyen!) A nővérke hozta is, de jó időbe telt, hogy meg tudjam könnyeztetni az óriáskígyót, ahogy azt a hasonlóan nagyarcú férfiemberek mondani szokták. Kíváncsi emberként próbáltam fekve is, mit meg nem tesz az ember a tudásért meg a kényelemért, de ezirányú igyekezetem csődöt mondott, valami rejtélyes pillangószelep ebben a helyzetben teljesen lezárta a csapot. Fekvőbetegséget tehát a hátralévő időmben nem vállalok!
Szerda reggel aztán nővéri felügyelettel kibotorkálhattam a mellékre a hónom alatt cipelve a heparint a vénába adagoló utolsó pumpakoloncomat. Tudjátok, mekkora élmény végre magányosan valódi fajanszba pakolni? Ülve a deszkán és fütyörészve! Így még a szapora fosás is hiphiphurrá! A nedves kendős alvázmosást követően kissé szédibabázva találtam vissza az ágyikóra egy kiadós kirándulás fáradtságával a tagjaimban.

Talán legmegrázóbb lelki élményem aznap ért. Azért nevezhetem így, mert pusztán a szemlélője voltam. Nem részletezem túlzottan, mert a felidézésével ma is elszorul a torkom. Már alváshoz készülődtünk, mikor az ablak melletti ágyhoz toltak az intenzívről egy előző nap műtött beteget. Derék, nagydarab ember volt, őszülő halántéka miatt korombelinek saccoltam. Míg a nővér meg az ügyeletes doki sertepertélt körülötte, elrendezgették a műszereit, csöveit, folyamatosan karattyolt, kérdezett. Először mérgesen ráncoltam a homlokomat, olyan baromságokat mondott. Kérdezte, hogy mikor mehet ki pisilni. Elmagyarázták, hogy nem kell kimennie, sőt nem is szabad, szépen összegyűlik az a zacskóban. De mi lesz, ha neki majd pisilni kell?
Nem értettem, de ekkor már sejtettem, hogy a srácnál nem kerek valami. Éjszaka aztán háromszor nyomtam a csengőt miatta, mindannyiszor leesett az ágyról amortizálva egyben a csövei egy részét is. Emlékszem, először csokit keresett a szekrénykéje fiókjában, aztán sétálni indult kétszer, mire az ápoló jól bealtatózta, így nyugi volt másnap délig. Ébredésére váró édesanyja a vizit alatt mesélte el asszonkámnak a történetét: a 48 éves Imrének első házasságából van egy gyönyörű felnőtt lánya, válása után három éve nősült újra, az ebből a frigyből született kisfiú másfél éves. A pici születése után néhány hónappal Imrét agyvérzés érte, ami mentálisan egy hatéves gyerek szintjére vetette vissza. Ezután jött az infarktus, ami miatt a koszorúérműtétet el kellett végezni. Pont. Nem tudom folytatni…
Nem vagyok napszámban imádkozós, megőrülök a rózsafüzértől meg a hasonló imamalmoktól, de most megyek… Egy néma fohászt sóhajtok Imréért és szeretteiért, akiknek az arcát nem feledem… Ez magam miatt egyben hálaima!